Az ő művei azonban nem kínálnak illuzórikus magatartás- lehetőségeket és közösségi perspektívákat, inkább a képtelen, elviselhetetlen helyzettel szembesítenek, az embernek maradás végső lehetőségeire kérdeznek rá; CALIGULA HELYTARTÓJA A hagyományos drámai cselekvés, drámai küzdelem hiánya a parabolával ötvözve rendkívül alkalmas eszmék és elvek ütköztetésére; Az 1978-ban készült dráma meghatározó dramaturgiai eleme a vita; Németh László követőjeként hiszi, hogy a "dráma inkább vívódás, mint tett", " a drámát drámává a lelki történés teszi. Igazi színpada nem a világ, hanem a lélek". Az önfeltáró ( valódi vagy párbeszédnek álcázott) monologizálás mellett jellemző a drámaszöveg versformája is; MIÉRT A VERSBESZÉD? Sz. J. hite szerint az író feladata, hogy a maga módján rendbe tegye a világ dolgait a kifejezés pontossága és fegyelmezettsége révén (is); Példázat értékű drámáról lévén szó, a választékos szófűzésű, jambikus lejtésű versbeszéd, a shakespear-i blankvers ódon veretességet, antik színezetet, időtlenség, örökérvényűség érzetét kölcsönzik a műnek; Az intellektuális befogadásra ösztönző távolságot is érzékelteti általa, amit bravúrosan alkalmazott nyelvi anakronizmusokkal nyomatékosít; NINCS CSELEKVÉS, HIÁNYZIK A KATARZIS NINCS CSELEKVÉS, HIÁNYZIK A KATARZIS.
A legérdekesebb azonban, hogy mit ad a mai néző számára a 2011-es előadás. És itt a két feldolgozás élesen különbözik egymástól. A marosvásárhelyiek és Kincses Elemér rendező számára nyilván az volt a legfontosabb, hogy a darabot megfossza a bemutatása korából származó, direkten politizáló rétegektől, és megpróbálja azt az eredeti történet általános emberi dimenzióit bemutatva láttatni. Ennek megfelelően, bár a szereplők aktualizált díszlet és jelmezek meghatározta közegben (mindkettő Dobre-Kóthay Judit munkája), de az ókorban mozogva jelenítik meg az általuk megformált alakokat, s a darab gondolati síkja is elsősorban a primer értelmezésre, a diktatúra emberpróbáló jellegére helyezi a hangsúlyt. Itt Caligula csak mint valami távoli szörnyeteg van jelen. A helytartó nem igazán fél tőle, hiszen ismerni véli, és bízik a távolság erejében, az önálló cselekvés (vagy éppen nem cselekvés) autonómiájában. A zsámbéki előadás ehhez képest maga a mai magyar valóság. A bevezető jelenetek, a parancsuralomhoz szokott hódító és az okos, passzívan is mereven ellenálló ellenfél megnyilatkozásai után nem lehet kétségünk, hogy ez a darab bizony itt és most, nálunk, Magyarországon játszódik.
A szakma mindig kitüntetett figyelemmel kísérte a Shakespeare Fesztivált. Én is kitüntetett figyelmet fordítok rá, de nem szervezhetek nyolc-tíz idelátogató szakmabelinek fesztivált. A Gyulai Várszínháznak olyan előadásokat kell bemutatnia, amelyet a közönség és a szakma egyaránt érdeklődéssel fogad és értékelni tud. Már a pályázatomban megfogalmaztam a közönségbarát színház tervét, ami többek között azt is jelenti, hogy a megkérdőjelezhetetlen minőség találkozzon a befogadhatóság szempontjaival. Rövidebb lett a fesztivál, viszont sűrítettük a programokat, és évente változó tematikákat választottunk: Hamlet és Társai, Vidám Shakespeare, Shakespeare, amikor magyar. Ez utóbbi helyett idén sajnos csak egy Shakespeare-hétvégét tartottunk, a Hamlet-bemutatónk pedig az évad végére került. Korábban szinte csak a Shakespeare Fesztivál érdekelte a szakmát: a Gyulai Várszínház egyenlő volt a Shakespeare Fesztivállal. Arra törekszem, hogy legyenek más kiemelkedő, figyelemfelkeltő eseményei a másfél-két hónapos összművészeti fesztiválnak.
Fotó: Kacsur György Kolozsvári Állami Magyar Opera: Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin (1977). Rendező: Horváth Zoltán. A képen: Kriza Ágnes és Fogel László. Fotó: Csomafáy Ferenc Kolozsvári Állami Magyar Opera: Kálmán Imre: A bajadér (1979). A képen: M. Kovács Lenke és Szabó György. Fotó: Csomafáy Ferenc Kolozsvári Állami Magyar Opera: Gaetano Donizetti: Lammermoori Lucia (1983). Rendező: Köntés Béla. A képen: Varga Melinda és Daróczi Tamás. Fotó: Temesi Zsolt Kolozsvári Állami Magyar Opera: Johann Strauss: A denevér (1976). Rendező: Vargha Zoltán. A képen: Gáspár István Kolozsvári Állami Magyar Opera: Alfred Alessandrescu: Acteon (1983). Rendező: Vas György. Fotó: Haragos György Kolozsvári Állami Magyar Opera: Háry János: Sárga rózsa (balettelőadás, 1975). Koreográfus: Oleg Danovschi. Szövegkönyv: Horváth Béla. Fotó: Csomafáy Ferenc Kolozsvári Állami Magyar Színház: Teodor Mazilu: Ezek a képmutató bolondok (1980). Rendező: Aureliu Manea. A képen: Jancsó Miklós, Váli Zita, László Gerő, Sebők Klára.
A Caligula helytartójának írója, Székely János legendás alakja az erdélyi irodalomnak. Inkább filozófus (végzettsége szerint) és költő volt (kötetei száma szerint), mint drámaíró. De míg verseit bizonyosan nem sokan olvassák, sőt többi darabját sem játsszák (még érdekesebb, hogy drámáit állítólag még soha nem fordították le idegen nyelvre), ez az egy színpadi műve helyet nyert az irodalmi kánonban és a magyar színpadokon. Székely kerülte a nyilvánosságot, a közvetlen megszólalást, és egzisztencialista előképéhez, Sartre-hoz hasonlóan elutasította a dekorációkat, kitüntetéseket. Kizárólag műveiben kívánt megnyilvánulni a saját – ellentmondásos – korában. Annál érdekesebb, mit mond a dráma ma. Erről kétszer is meggyőződhettünk az elmúlt időszakban: a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat 2009-es bemutatóját ez év májusában láthattuk a Magyar Színházban, a FÜGE és a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás előadását pedig a Zsámbéki Színházi Bázison. A marosvásárhelyiek előadása (amit módom volt már a bemutatókor is látni) egy a színpadra épített nyolcszögletű katonai sátorban játszódik, négy oldalt ül a közönség (velem szemben például Markó Béla és családja ült Marosvásárhelyen), és négy bejáraton közlekednek a színészek.
Elsüllyed a hajó Elsüllyed a hajó Elsüllyed a hajó Szivárgás van, szivárgás van a gépteremben Szegényeket, bénákat, vakokat hagytunk őrizetnek Gyilkosokat, tolvajokat és ügyvédeket Isten távol, Isten távol, Isten üzleti okból távol. Üzleti okból távol. Isten távol, Isten távol, Isten üzleti okból távol. Hullákat kikaparni ásóval, csákánnyal Ez csak munka, ez csak munka Véres hold kel fel pestissel és árvízzel Állj be te is csőcseléknek, állj be te is csőcseléknek Úgyis mindennek vége, mindennek vége Hisz szivárgás van, szivárgás van a gépteremben Szegényeket, bénákat, vakokat hagytunk őrizetnek Gyilkosokat, tolvajokat és ügyvédeket Isten távol, Isten távol, Isten üzleti okból távol. Bakker de nagy mindig a kísértés Hogy jó legyél, hogy jó legyél És ingyé van a sajt egeret fogni Csak hogy vegyél, csak hogy vegyél Isten távol, Isten távol, Isten üzleti okból távol. Összehúzva a szemem, mint egy perselynyílás Hadd csörögjön bárhol, hadd csörögjön bárhol Isten távol, Isten távol, Isten üzleti okból távol.
Ez a nagy ívű elképzelés azonban, bár nem erőszakolt, mégiscsak a művek többségére utólag rávetített koncepció. A kötet és a színházi előadások kortárs kritikusai nem a kinyilvánított szerzői magyarázat alapján értelmezték a műveket, inkább a hatalom és az eszmék, a hatalom és az erkölcs, a zsarnokság és a szabadság kérdéskörét történelmi körülmények közepette vallató, korabeli erdélyi magyar drámaírás kontextusában. A diktatúrának, az irodalom kényszerű átpolitizálódása korának vége, ám a fentiek még ma is a történelmi drámák elsődleges értelmezési körét rajzolják ki; nem feledve, hogy a feldolgozott témák mindig az egyetemes kultúra morálfilozófiai kérdésköréhez tartoznak. A hetvenes évek a magyar drámairodalom és színházművészet fellendülésének korszaka, amihez az erdélyi drámairodalom feltűnő gazdagodása is jelentős mértékben hozzájárult. Különösen a "példázat érvényű történelmi dráma" (Láng) vált reprezentatív műfajjá. Székely János történelmi darabjainak többsége rokonítható ezzel a műfaji változattal, Kocsis István, Páskándi Géza, Sütő András, Lászlóffy Csaba hasonló karakterű műveivel.
(Elek Tibor) E történelmi drámák mind tulajdonképpen parabolák, példázatok, hiszen általános érvényű igazságokat fogalmaznak meg. Szikszai Rémusz rendezése is erősen hangsúlyozza a parabolisztikus jelleget. A hetvenes évek erdélyi (és magyarországi) szerzői saját koruk problémáit (kisebbségi lét, diktatúra) vetítették történelmi távlatba, egyrészt mert így jobban ráláttak a témára is, másrészt pedig mert a cenzúrát is könnyebben elkerülték. A korabeli nézők természetesen saját korukra vonatkoztatták a felismert problémákat és kérdéseket, de a példázatosság arra is lehetőséget ad, hogy minden kor a saját maga számára tegye aktuálissá a szöveget. Székely János drámáinak meghatározó eleme a vita, ahogyan a világirodalom számos nagy drámájának is, gondoljunk akár Szophoklész, Schiller (pl. Stuart Mária) vagy Madách műveire. A Caligula helytartója, a szerző legismertebb, legnagyobb sikerű színpadi műve, verses formájával is az időtlenséget, az örökérvényűséget hangsúlyozza. A Caligula helytartója a Szkéné Színházban Az előadás szórólapja szerint a darab [h]azugság és igazság viszonyát boncolgatja, arra keresve a választ, hogyan maradhat meg embernek az ember, akár gyakorolja a hatalmat akár, ha ki van téve a hatalmat gyakorlóknak.
Annak köszönhetően, hogy az effektek nem nyomják agyon az egyes jeleneteket, a néző teljes mértékben a szövegre tud figyelni és átadhatja magát a Szász-féle szószínháznak. Volt, aki életre szóló élményként aposztrofálta a produkciót, s volt, aki szerint a Caligula helytartója nemcsak a zsidóság és a kereszténység, valamint a hit és a hatalom szembenállásáról szól, hanem a magyar nemzeti azonosságtudat kérdését is feszegeti (Székely János erdélyi magyar volt, édesapját rendszerbírálatáért letartóztatták, börtönre ítélték). A jelenlévők közül abban mindenki egyetértett, hogy a Caligula helytartója mozgalmas, feszültségekkel teli, fajsúlyos kérdésekkel foglalkozó előadás, amely – ahogy a rendező fogalmazott – minden korszakban "benne van a levegőben", kritikusa a tegnapnak, a mának és a holnapnak is. Jónás Ágnes (2019. április 18. )