Kaspar című 1968-os drámája, amelyet az író maga "beszédkínvallatásnak" nevezett, a rejtélyes talált gyermek, Kaspar Hauser történetén keresztül az egyéniségét vesztett emberről, a nyelv iránti bizalmatlanságról szól. 1970-ben jelent meg A kapus félelme a tizenegyesnél című kötete, amelynek kisregényeiben Handke a mindennapi világ újrafelfedezésére és újraértékelésére tesz kísérletet. Ebből a műből forgatta első játékfilmjét Wim Wenders német filmrendező. 1971-ben anyja öngyilkosságot követett el, ebből a tragikus élményből, a tisztázás, megértés folyamatából született meg a Vágy nélkül, boldogtalan című kisregénye. A kapus félelme a tizenegyesnél című regényhez Peter Handke a burgenlandi Farkasdifalván/Neumarkt an der Raab merített inspirációt, ahol 1968-ban néhány hetet eltöltött. A regény főhősnőjének alakját a helyi "Grenzgasthof" kocsmárosnője ihlette. A hetvenes években az "új bensőségesség" híve lett, A rövid levél és a hosszú búcsú (1972) az én, a világ és az önmegtalálás viszonyát feszegeti, a Lassú hazatérés-tetralógia pedig önéletrajzi önreflexió.
Handkét a Wendersszel való együttműködésük leghíresebb alkotásában, a Berlin felett az ég-ben is leginkább a szavak érdekelték. Sőt, a fáma szerint Wenders eredetileg csak abban volt biztos, hogy Berlinről és angyalokról akar filmet csinálni, illetve hogy szakítani akar korábbi filmjeinek világával, valami szebbet, líraibbat, éteribbet és emberségesebbet akart. Handkéhoz fordult segítségül, aki épp Az ismétlés című regényét akarta kipihenni és esze ágában sem volt forgatókönyvírással bajlódni, de abba beleegyezett, hogy minden cselekménybeli kötöttség nélkül monológokat és párbeszédeket ír Wendersnek. A forgatás alatt, hetente, Salzburgól Berlinbe postán érkező Handke-szövegek (illetve az általa "teremtett" idős poéta, Homérosz alakja) emelik költői magaslatokba a földre taszított angyalok történetét, szolgálnak emberi mélységű filozofikus aláfestésül Damiel (Bruno Ganz) identitáskereséséhez. A Berlin felett az ég úgy lett Handke filmes kirándulásainak csúcspontja, hogy épp kevés elhivatottságot érzett ahhoz, hogy filmben fejezze ki művészi mondanivalóját – hogy az emberi létezés a folyamatos (én)keresés állapota.
Az eset kapcsán készítünk előadást, amelyhez megkérdeztük az érintetteket: mindenki másképp emlékszik, és a különböző történetek mögött emberi sorsok mutatkoznak meg. Az esemény feldolgozásán túl az elhangzottakat megpróbáljuk konkrétan is magunkra, a saját helyzetünkre vonatkoztatni. Az előadás résztvevői mind a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi vagy nemrég végzett hallgatói. Pályakezdők. Hogyan élték meg a színészhallgatók, hogy hirtelen egy formabontó színházi akció közepében találták magukat? Mennyire azonosultak a hatvannyolcas szellemiséggel? Mi állt Ádám Ottó kivonulásának hátterében? Mi volt a Színművészeti Főiskola státusza akkoriban, és mi ma? Hogyan változtak az elmúlt ötven évben az elhelyezkedési statisztikák? Mit jelent pályakezdőnek lenni? Hogyan viszonyulnak a színháztörténethez a mai fiatalok? Lehetséges egyáltalán a párbeszéd a generációk között? Szereplők: Eke Angéla, Horváth Alexandra, Horváth Márk, Rétfalvi Tamás, Tarr Judit Látvány: Pázmány Virág Dramaturg: Nagy Orsolya Rendezőasszisztens: Totobé Anita Szervezés: Vajdai Veronika Produkciós vezető: Antal Klaudia Rendező: Kelemen Kristóf Külön köszönet: Ascher Tamás, Békés Itala, Bodolay Géza, Farkas Zsuzsa, Hámori Ildikó, Jákfalvi Magdolna, Karinthy Márton, Kornis Mihály, Lengyel György, Maros Gábor, Nánay István, Székhelyi József, Várday Zoltán, Zsámbéki Gábor, Zsolnai Júlia Képek Támogatók
Az ő nagymonológja hivatott arra, hogy a közönségkezdeményt érzelmi tréning alá vesse, megtörje hideg közönyét. Elveiből nem engedő, a kommerciális irányba elhajló showman tanártársát enyhén megvető bölény ő. Az experimentális színházat pártolja, és a némaságba fúló, döbbent katarzist szülő színházi élményt. A tapsot leprimitívezi: "a tomboló paraszt egyesül csak a ritmusok zavaros kakofóniájában, vagy a nyálas és tünékeny harmóniában". Ám a későbbiek során lebukik mint gyakorló bohócdoktor. Vancsók Márió már nevében is az új idők új dalait képviseli, színésztalentummal alig áldott-vert - a püspökladányi Bemutató Színkör Büdös bogara -, ám most tanszék alapítóként dobbantani igyekvő valaki. Elektrosztatikus bélbolyhtisztító módszere blokkolni igyekszik a néző vegetatív funkcióit, amelyek megzavarják a szellemi befogadásban. Kettejük konfliktusokkal teli, sértődéses duettjét egészíti ki a vérbeli nézőtanársegéd, Katona László. Színházi Lacikájának bayreuthi függönyből varrott öltönybe bújtatott figurája a fanatikus közönségtökélyt prezentálja, aki betéve tudja a legkülönfélébb szereposztásokat 150 évre visszamenőleg, egy Godot-ra várva-előadás után találták a széksorok alatt.
Ez az elbeszélő monológjában ott jelenik meg például, amikor arról beszél, hogy a travellereket a temetési menetben különválasztották a többi ír állampolgártól. Az állam – felismerve a lázadás lehetőségét – bürokratikus, cinikus módon számolta fel a társadalmi szerveződés kereteit, ezzel pedig megakadályozta a gyász lélektani kifutását is. A gyász hagyományosan közösségi tapasztalatát az államrend fenntartása érdekében a temetés menetét irányító hatóságok egyénítették, egyedi léttapasztalattá transzformálva azt. Emellett jelenik meg az előadás egy másik szomorú pillanata, amikor az elbeszélő a fiát (ezt a szerepet Collins fia játszotta az előadásban) ért verbális majd fizikai abúzusokat meséli el. Talán az itthoni fülek számára ez lehetett a leginkább ismerős élethelyzet, amely vérfagyasztóan mutatja be, hogy egy kisfiú hogyan szembesül azzal, hogy hogyan látja őt az elnyomó társadalom, majd pedig ahogy az állandó félelemnek és megaláztatásoknak köszönhetően a rendszer őt is bedarálja, azaz a Fiú elfogadja azt a helyet és szerepet, amelyet a társadalom kijelöl neki.
Hasonló művészi egzisztenciák különféle útkereséseit láthatjuk megelevenedni a színpadon, úgy, hogy a közben feltett kérdésekre helyeződik a hangsúly. Miért hígult fel a színészképzés? Milyen elhelyezkedési lehetőségek vannak? Milyen lelkiállapotokba kerülhet a kiszolgáltatott művész? Miért nem érdeklődőbbek a tanárok, és miért nem segítenek a diákoknak a pályára állásban? E kritikus kérdések feltevői attól sem riadnak vissza, hogy nevesítsék túlontúl elfoglalt mestereiket, és ezzel aktuálissá, személyessé, és ezáltal még megfoghatóbbá tegyék a problémát. A színészek őszinte önvallomásai során pedig körbejárhatja a néző azokat a perifériákat, ahová a szakmáját szerető művész megalkuvásai és lázadásai során kerülhet. A fesztiválnak otthont adó debreceni Csokonai Színház a Jadviga párnája című saját produkcióval színesítette a DESZKA műsorát. Závada Pál nagysikerű regénye pontosan húsz évvel ezelőtt robbant be a magyar irodalmi közegbe. A napló-szerkezetű regényből több színpadi változat és egy játékfilm is készült azóta, a legfrissebb feldolgozás pedig a most bemutatott Góli Viktória-féle adaptáció mentén történt.
A biontológia kikacsint professzorunk drámalételméletére, a katarzis purgációs értelmezésére. Felüti fejét - igaz, épp "fejetlenül", Szagolnyák tanár úr prezentálásában - Heiner Müller, a rettegett érthetetlen, Hamlet-gépével. Antonin Artaud "kegyetlensége", rítus- és szertartásszínházak ceremonialitása, összelélegzés, "Te is pipálj, Ladányi", "Kellene ma éjjel egy kis haccáré, haccacáré... ", az arisztotelészi Poétika... - különleges tónussal hallatszanak a SZITU-s befogadó fülében. Tasnádi remekül mixelte össze és fordította ki a különféle tanításokat, expressziót, szállóigéket, nosztalgikus összekacsintó nevetésbe ötvözve minket, egykori "nézőnövendékeket" és azokat is, akik éppen civil szemszögből hahotáznak. Mucsi Zoltán és Scherer Péter, mindenki Kapája-Pepéje zseniális oktató párosként osztják az észt. Szagolnyák Imre, az ősmamut színész-pedagógus, egy az egykori fajsúlyosok közül, aki rögös életpályát tudhat maga mögött (funerális versmondó az Antigoné Temetkezési Vállalatnál, bemondó a rákosrendezői pályaudvaron... ), ezért a megtiportak elszántságával, egy ronin keménységével vallja Artaud "kegyetlen" elveit.
Számos hangjáték és dráma is fűződik Handke nevéhez, továbbá a világ leghosszabb némajátéka, Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásró irodalmi Nobel-díjat a Svéd Akadémiát sújtó botrányok miatt tavaly nem osztották ki, ezért jelentették be csütörtökön a 2018-as díjazottat is. A díj mellé 9 millió svéd korona (276 millió forint) is jár. A díjátadó ünnepséget hagyományosan december 10-én, az elismerést alapító Alfred Nobel halálának évfordulóján rendezik. Nyitókép: Olga Tokarczuk, fotó: Jacek Kołodziejski
Egészen a bemutatóig alakulóban volt, hogy mi lesz az előadásnak a fő fókusza, még ha tudatosan töredékes szerkezetű is, szükség volt rá, hogy ösvényeket vágjunk ebben a dzsungelben. Először tapasztaltam meg azt is, hogy milyen adaptálni egy meglévő irodalmi művet: ugyanis nem lehet bármit írni belőle, főleg ha egy kevésbé ismert könyvről van szó. Arra akartam koncentrálni, ami ma Magyarországon nekünk érdekes lehet benne. A középpontba a generációs történet került. Tükröt tud mutatni a mi generációnknak ez a hetvenes évekbeli, latin-amerikai művészgeneráció, akik sok szempontból radikálisabbak voltak és jobban beleálltak a saját szabadságuk megélésébe. Az érdekelt, hogy mik a különbségek, és mi az, ami hasonló? Az előadással elsődlegesen a mostani húszas-harmincas korosztályt akartam megcélozni. Vad nyomozók. Fotó: Dömölky Dániel Az Örkény Színházban A nemzet özvegye címmel mutattok be előadást - május 24. a nyílt próba, és június 16. a bemutató dátuma. A 301-es parcella exhumálásával foglalkoztatok, azoknak az özvegyeknek és gyerekeknek a történetét elmesélve, akik akkor és ott végignézték a szeretteik kihantolását.