Az 1964-ben készül nyomat elárverezését nem kis túlzással úgy hirdette meg a cég, mint "minden idők egyik legnagyobb portréját, amelyhez csak Botticelli Vénusza és Picasso: Avigoni kisasszonyok című műve fogható". De nem ment a szomszédba az egekig magasztalásban a kép tulajdonosának, a zürichi Thomas és Doris Ammann alapítvány elnökének nyilatkozata: "Marilyn, a nő nincs többé. Nem maradt más belőle, mint az a rejtélyes mosoly, amely egy másik nagyasszony rejtélyes mosolyával, a Mona Lisáéval köti össze. " A befolyt összeget végül jótékony célokra fordították. És a végtelen rajongást idézi az a felháborodás is, amely Kim Kardashiant követte, miután a neves influenszer a Metropolitan bálján abban a testhezálló ruhában jelent meg, amelyben Monroe parádézott ama nevezetes JFK-születésnapon. A ruhát 2016-ban megvásárló Ripley's Believe Or Not! kölcsönözte a tv-sztárnak, majd az esemény után képviselője, számos más Monroe-rajongóval együtt úgy vélekedett, hogy Kardashian meggyalázta ezzel Marilyn emlékét.
amikor a sorozat elkaszálását követően mégis felmerült a folytatás ötlete, Moore úgy nyilatkozott: "Tony Curtissel? Soha többet! ". A '70-es évektől Curtis pályája leszálló ágba került, nem tudta már megismételni korábbi sikereit. Későbbi ismertebb filmjei az 1976-os Az utolsó filmcézár, az olasz Casanova & Co. (1977) és az Agatha Christie regényéből adaptált A kristálytükör meghasadt (1980). Később már inkább kisebb szerepekben tűnt fel, olykor saját magát alakította a vásznon, például 2005-ben a Helyszínelők egyik, Quentin Tarantino által rendezett epizódjában játszotta magát. Utolsó filmszerepe a 2008-as David & Fatima című független filmben volt, mely egy izraeli fiú és egy palesztin lány szerelméről szól. A színészkedés mellett a festés volt élete nagy szerelme. Szürrealista stílusban készült képei gyakran nagy pénzekért keltek el az árveréseken, A vörös asztal című festményét a New York-i Metropolitan Múzeum is kiállította. Saját bevallása szerint élete utolsó két évtizedében már sokkal jobban érdekelte a festés, részben ezért is szorult háttérbe hollywoodi karrierje.
Ebből derült ki az is, hogy szenvedélyes olvasó volt, de hogy is festett volna egy olyan fotó róla a maga korában, amelyen könyvvel a kezében látható? Feljegyzései pedig megdöbbentően árulkodnak állandó belső küzdelmeiről: "Remélem, hogy egy napon a pszichoanalízis nagyszerű eredményeinek példája lehetek. De ennek még nincs itt az ideje" – írta. És még beszédesebbek ezek a sorok: "A szeretethiány és a folytonos kezelések bizalmatlanná tették a világgal szemben. Nem voltak ennek pozitív oldalai, legfeljebb annyi, hogy talán tanultam valamit a gyerekek, a betegek és a gyengék igényeiről". Az évforduló kapcsán a Huffington Post felidézi, hogy egy-egy híresség öngyilkosságának híre nyomán rendszerint felelevenedik a "Werther-szindróma", amikor szinte divattá válik követni egy körülrajongott személy szörnyű tettét. David Philips szociológus már 1974-ben kimutatta, hogy a Marilyn halálhírének bejelentése után 12%-kal nőtt az Egyesült Államokban és 10%-kal Nagy-Britanniában az öngyilkosságok száma.
Ugyanakkor színésznő ideálja a 30-as évek ugyancsak tragikus sorsú "démonja", Jean Harlow volt, 9 különböző árnyalatot próbált ki, mielőtt kikötött a platinaszőke mellett. Őt tekintették a "butácska szőke nő" prototípusának, pedig állítólag 168-as IQ-val rendelkezett. Lehet, hogy ez okozta egykori rendezői, színészpartnerei által is sokat emlegetett kiszámíthatatlanságát, már-már legendás pontatlanságát. "A kutyák soha nem harapnak meg, csak az emberek" - mondta egyszer. Amikor 1962. augusztus 5-én meztelenül, telefonnal a kezében holtan találták brentwood-i otthonában, a halotti bizonyítványba ezt írták: "valószínű öngyilkosság". Ismervén életét, pszichiátriai zavarait, ez egyáltalán nem volt hihetetlen. Súlyos csapást jelentett neki Clark Gable halála is, akibe Marilyn a Kallódó emberekben nemcsak szerepe szerint volt szerelmes, hanem az idősödő egykori férfiideálban az egész életében hiányzó apát is kereste. Tény, hogy végrendeletet is készített, amelyben vagyonának 75%-át színész mentorára, Lee Strasbergre, 25%-át pedig egyik pszichiáterére, dr. Marianne Krisre hagyta.
A színes forgatási fotón visszaköszön a floridai hangulat is, amiből a színek hiánya miatt semmit sem érzékelhettünk a filmben. Van, aki forrón szereti: Tony Curtis és Jack Lemmon (Fotó: Profimedia, Album) A forgatási szünetekben készült felvételek is ugyanilyen értékesek, de inkább két galériába gyűjtöttem a jelenetfotókat és a kulisszák mögötti képeket. Először mutatom azokat, amiket még nemigen láthattunk, vagyis színesben nem sűrűn jelentek meg.