Melyeknek lágy s erõs szövedéke Most kiterülhet elõttem, Ime zümmögõ kávéházban várok reátok, óvatosan, lassan, s figyelve, Múltba? Jövõbe? Nem tudom. De vizslán, mint a kutya Ki bár szemmel tartja a gyanusan Nyüzsgõ világot, félig ügyel csak, Mert másfelõl gazdáját várja jelenni A néma úton. Ily félálomszerû figyelemben, Mely egy, noha kettéirányul Kifelé múltra, jövõre, Befelé rátok, kisasszony, s te Kedves barát, Érzem, hogy ti vagytok a gazdám. Vagyis illõ arányul veszem E magányos várakozáshoz Kettõs mosolyotok sugarát. a gazdám Mert egyetlenegy vagytok, ti ketten Kikre várok e sanda jelen Gyanús jelenései közt. Mig vöröshajú jellemszínészek Kártyákat osztanak felettem, Mérgeket hordanak szerte körül Nyelik a füstöt, a gõzt. Lám, lám, nevetve jöttök, Nem tudva, hogy ti vagytok az, ki eligazítja az üres keretekben a képeket, melynek hanyag alakzatai alighogy élnek, máris tubusaikba surrannának vissza a festékek, a nem lett múltba, az õsi anyag. Üljetek csak ide mellém, hadd legyünk együtt újra a hármak, viduljunk, vonjunk határokat e térben, s az óra szerint.
Õ erre azt mondta, hogy ez valószínûleg azért van, mert annyira interiorizáltuk, annyira az anyanyelvünk, hogy már úgy tekintjük, mint hogyha belülrõl néznénk a nyelvet. Annyit olvastunk meg annyit nyomatták az iskolában, hogy bizonyos szövegek már tényleg olyanok, mintha a fogaskerekeket látnánk benne, egyszerûen azért, mert a költészetrõl való gondolkodásunkalapjává vált ez a fajta versbeszéd. Használod és mivel használod, szinte annyira a sajátod, és mivel azt tanultad, hogy így kell beszélni irodalmi nyelven, ezért néha azt gondolod, hogy nem szereted. Holott nem errõl van szó: nem azt nem szereted, amit õ csinált, hanem egyszerûen a dolognak a mûködését. Amikor mondtad, hogy lesz ez a beszélgetés - az elsõ dolog, ami beugrott, az az, hogy általános iskolás voltam, amikor mindenkinek, aki ötöst akart kapni magyarból, részt kellett venni az iskolai szavalóversenyen, "kötelezõ jelleggel". És emlékszem, osztályfõnöki órán mondtam, hogy én egy József Attila-verset fogok mondani, amire persze nagyon megdicsértek.
Bordó takaró éve volt recés üvegen sárga fényfolt. Napja világított annak ki a sötétet nõni látta. Azt akartam hogy hallj meg hogy meghalj egyszer azt is akartam. Csövek beszéde volt tapéta arca fények ágya. Forgó szél éjszakáján hajjal kibélelt hosszú katlan. Meztelenül álltál a lépcsõházban ajtóban zuhany alatt a liftben. Sírás és rohanás éve volt, kigombolt kabáté, huzatos nagy lakásé. Azt hittem nem tudom lehet hogy tudtam és csak sose hittem. A havak éve volt fehér úttalan úté és semmi másé. TÉREY JÁNOS József Attila: Kispolgár Szállt a daru, tûntél, révedtél mereven, Csak mormolgattad ülvén, az ott a szerelem, A tömör földeken dünnyögtél tétován, Tûnõdtél, mért hagy el a jómódú leány, A faj, a faj szavát gyûrte össze a szád, S nem tudtad, hogy a fajt megosztja a világ, Hogy tuskókezû munka, s nyúlt ujjú élvezet, Igazít utunkra, Tied hova vezet? Nyúlós tömött e táj, hájas homály dereng, Hüllõk hona, megállj, a víz tompán mereng, Vékonyulsz, elhajolsz e puszta szélinél, S széjjelkapkod a sors, mint a füstöt a szél, NG: Hát azt gondolom, hogy amikor az embert megkérik egy ilyen dologra, hogy legyen valami köze keddre József Attilához, akkor nyilván az úgy néz ki, hogy vagy van, vagy nincsen neki eleve ilyen, és aztán elkezdi lapozgatni a könyvet.
NG: És ez zavarba ejtõ? Hogy van ez, hogy meglátod valakinek a kezét, a keze nyomát a saját szövegeden, akkor az jólesõ érzés? Ezzel szerintem nemigen lehet mit kezdeni: annyifajta hagyomány és kánon él az emberben, annyi mindent megtanul, elolvas, mire odajut, hogy saját szövegeket ír, hogy tulajdonképpen mulatságos volna azt gondolni, hogy amikor te beszélsz, akkor nem vegyülnek bele különbözõ hangok. Ezt senki nem gondolhatja, hiszen attól a sajátod, hogy mögötte van egy irodalom, egy kultúra, egy lélegzõ versanyag. Mindezt mozgósítod, amikor a saját szövegeket írsz. Havak Éve I. Ahogy gyerekkoromból is a lakás üregei rémlenek fel a sátrak. Terítõk függönyök kameraobszkurái fényporos titokteli fedezéke. Arra hasonlít ez mikor felidézem a nevetésed a fogaidat a szádat. Hangok elõszobája volt megsüketít gondolnom arra az évre. Suttogó ruhák éve volt a hóé koraesti vak fellegekkel, Rövid karácsonyé lecsukott szemû lucskos év volt. A testé léleké feküdtem biztos voltam hogy nem kelek fel.
Iszonyúan vágytam egy kétszemélyes ifisátorra, és valahogy azt gondoltam, hogy ennek lehet valami foganatja. A költészet hasznosságáról, közvetlen hasznosságáról valami ilyen elképzelésem volt. NG: Meg kellett bizonyosodni. Igen. NG: És bejött. Bejött, abszolút. Megkaptam a sátrat, és még most is megvan. Most is teljesen ép. NG: Honorban magasra tetted egy kicsit a lécet. Hát igen… Nagyon sokszor fedõszövegként mûködnek versek: teljesen tudattalanul ráírod ezekre a fedõszövegekre a saját szövegeidet. Tehát hogy olyan mértékig és olyan kitörölhetetlenül ivódtak, ivódnak beléd bizonyos sorok, hogy mondhatod késõbb azt, hogy nem szeretem, teljesen másfajta dolgot szeretnék csinálni, ezek akkor is úgy mûködnek benned, mint az anyanyelved, teljesen az automatizmusok szintjén. Nem tudom ismered-e, biztos ismered, Nemes Nagy Ágnesnek van egy Rózsa, rózsa címû esszéje, - NG: a Metszetekben. - igen, amiben arról ír, hogyan kezd el benne egy nyári délután dolgozni egy szöveg. És nem tud rájönni, hogy honnan jön ez a sor - nincs értelme - úgy szól, hogy rózsa, rózsa megitális rózsa.