Tv nézéssel és strandolással múlattuk az időt. Közben Balázs a tengerparton talált egy, első látásra is értékesnek tűnő, többfunkciós karórát. A recepción szándékoztunk leadni, de rövid idő elteltével láttuk, hogy, egy kisebb társaság lázas keresésbe kezdett. Az óra tulajdonosa néhány napja, 18. születésnapja alkalmából, szüleitől kapta ajándékba az órát. Édesanyja is hálálkodott, valóban értékes óráról volt szó, 500 USD-ért vették. Másnap, indulási nap várt ránk, ezért útvonaltervezéssel is kellett foglalkoznunk. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a tengerparton, Manavgat- Alanya- Anamur útvonalon megyünk Tasucuba. Innen szándékoztunk áthajózni török- Ciprusra. Többirányú információkkal is meggyőztek arról, hogy nem érdemes átmenni É-Ciprusra, ezért megkérdőjeleződött Tasucu is. Idáig az út 400 kilométer lett volna, majd kétnapi pihenőt követően mentünk volna tovább Mersin- Tarsus- Pozanti- Nigde- Nevsehir útvonalon további 400 kilométert megtéve Göremébe. Lehet, hogy utólag sajnáljuk, de nem ezt a megoldást választottuk.
Be volt ütemezve az Esrefoglu-dzsámi megtekintése is. A vacsorát hazai készletből kívántuk megoldani, így a bevásárlást is ehhez igazítottuk. Kenyeret, gyümölcsöket, némi édességet és üdítőt vettünk, Az Efes beszerzése egy kicsit feladta a leckét. Az üzletekben egyszerűen nem árulták ezt a nedűt, miként egyéb, alkoholtartalmú italt sem. Nagy nehezen sikerült találni egy szaküzletet, ahol sörrel is kiszolgáltak, de oly módon, hogy azt még külön becsomagolták újságpapírba, és egy nem átlátszó, fekete tasak mélyére rejtették. Este, nyolc körül még visszamentünk a vároba, a lányoknak hiányzott egy kis bazárhangulat. Ezideig egész Törökországban nem tapasztaltuk, hogy már este tízkor kihaljon a város, bezárjanak az üzletek. Itt ez történt, ezért viszonylag korán volt takarodó. 440 kilométert sikerült autóznunk, összesen pedig már 5670-et. 18. nap ( szombat): D ü z l e r Nem tartjuk a legszerencsésebbnek a szombati kempingváltást, de nem volt mit tennünk, hiszen a következő úti célunk a Márvány-tenger volt, közelebbről pedig Erdek.
Árfekvése is elfogadható volt, 2-2, 50 €-t kértek érte. Hazafelé megejtettük a szükséges bevásárlást, a következő nap kizárólag strandolásra, pihenésre volt szánva. Elmúlt már éjfél, amikor nyugovóra tértünk. 22. nap ( szerda): P e f k a r i Nem kapkodtuk el az ébresztőt, majd egy kiadós reggeli következett, amit zömmel hazaiból oldottunk meg. A délelőtt strandolással telt, majd ebédre a zacskós leves-készletünkből választottunk. Balázzsal délután kettőre mentünk a kocsiért, amihez taxit vettünk igénybe. A rendelésért 0, 5, a fuvarért 2 € -t kellett fizetni. A Thalia rendbejött, számla nélkül, de európai árszinten. A délután a délelőtt folytatásával telt el, közben megírtuk esedékes fax-levelünket. A fax feladásához a recepcióra kellett menni, ahol a főnök asszonyra várni kellett, így volt idő egy kis beszélgetésre a férjével. A férj 81 éves görög úriember, aki 25 évet dolgozott az NSZK-ban, szóhasználatával élve ott annektálta a most 60 éves német feleségét, akivel együtt 20 éve tértek vissza Görögországba.
Eltelt a hatodik nap, nekifeküdtünk az ötödik kempingéjszakának. Km: 400 7. nap ( kedd): M a r m a r i s Sikerült időben felkelni, átutaztunk a városon, megnéztük a Nagy Szulejmán erődöt, majd Datca felé vettük az irányt, szintén egy panoráma úton. Datca-ig az út kifogástalan volt, ezért megtoldottuk még kb 25 kilométerrel és elmentünk Knidasba. Ennek az útnak a minőségéről sok jót nem lehet mondani, de a táj nagyon szép volt. Átmentünk néhány kisebb településen, ami kisebbfajta időutazás volt a múltba, de ennek is megvolt a maga sajátos hangulata. A Knidasba történő oda-visszautazás, meg az ott eltöltött idő, mintegy három órába telt. A paradicsom sziget és a Kleopátra sziget is kirándulási célpont lehet. Datca, nagyon hangulatos kisváros, régen minden bizonnyal egy kis halászfalu lehetett, ma is kevesebb, mint tízezer lakosa van. Tengeröböl veszi körül, így természetesen van kikötője, ami igen hangulatos. Az üzletek, éttermek egymást érik. Állítólag itt van a delfinek találkozó helye.
1973 szeptemberében jártam először Törökországban egyéni útlevéllel. A budapesti török nagykövetségen kiadott vízumom sorszáma 55. volt – ma egy Neoplan ennyi utast egyszerre kivisz. Akkor 1 DM 8 Ft volt, Istanbulban a Hotel Kennedy (Taksim) kétágyas szobája 50 DM-be került, a VARAN buszjárata 50 TL-ért (1 TL kb. 4 Ft volt) vitt el Antalyába. Trákiának ezen a részén valamennyien először jártunk. A bulgár szakasszal ellentétben az út ki volt világítva, szélesebb lett, eltűntek a lyukak és a dombok is. A korabeli (1362-1389) fővárost, Edirnét nem érintettük, így nem tudtuk megnézni a Selimiye-dzsámit sem. Kesanig teljesen ismeretlen volt a terep, de még éjszaka sem volt barátságtalan. A Bulgáriában meghiúsult tankolás miatt tankolnunk is kellett. 1 liter 95-ös ólommentes benzin ára 1, 9–2, 1 M TL között mozgott folyamatosan, az ország belseje volt a drágább. A kompátkelés előtt tartottunk egy hosszabb pihenőt az egyik benzinkút parkolójában. Ezt a fáradtságon kívül az is indokolta, hogy megnövekedtet a forgalom, a szembejövő gépkocsik fényszóró beállítása, néha bántó volt, a reflektort sem mindig az én elképzelésem szerint használták – gyakran előröl és hátulról is kaptunk belőle.
Volt időnk bőven, ezért már itt kezdett körvonalazódni, hogy 2004-re milyen elképzeléseink vannak. Törökországi körutazást tervezgettünk különböző útvonal-és helyszín elképzelésekkel. Abban egyetértettünk, hogy kizárólag egyéni szervezésről és kempingezésről lehet szó. Az Égei-tenger és a Földközi-tenger partvidékét vettük célba Antalyáig, majd később szóba jött Ciprus, illetve Kappadokia, visszafelé belső-Törökország, a Márvány-tenger, végül, levezetésképen néhány pihenőnap, ismét Thassoson. Számtalan, kisebb-nagyobb korrekciót követően 2004 június végére összeállt a véglegesnek tűnő, de mobilizálhatóságát folyamatosan fenntartó útitervünk. Az előzményekhez tartozik, hogy csináltunk június közepén egy "hosszú hétvége" teszt-utat (Anita kivételével) Lengyelországba, Zakopane-Krakkó–Auschwitz térségébe. Lengyelországi tapasztalataink már voltak, 1989-ben még itt volt célszerű repülőjegyet venni Kubába. A terhelési teszthez tartozott, hogy éjszaka utaztunk, Zakopanéban kempingeztünk és állandóan esett az eső.
Ráadásul ilyen esetben a jog szerint magyar külképviseletek sem tudnak segítséget nyútó:
Balázsnak, mint navigátornak ettől kezdve fokozottabb figyelmet kellett fordítani az esetlegesen ismétlődő rendőri ellenőrzésre, illetve annak időben történő előrejelzésével. A szembejövők itt is alkalmaztak figyelmeztető jelzést, de arról nehéz lett volna megállapítani, hogy az a sebességmérésre vonatkozik, vagy csak az egyébként is szokványos villogásról van szó. A sebességmérés egyébként ugyanolyan sunyi módon történik, mint nálunk, semmi köze nincs a közúti közlekedés biztonságához, egyszerűen a pénzbeszedésen van a hangsúly. Eltérés csupán abban mutatkozik, hogy nálunk ezt egyre inkább kopaszra borotvált fejű, míg a törököknél jellegzetesen bajszos egyenruhások végzik. A hagyományosnak mondható közúti ellenőrzés viszont igen kulturáltan történik; táblával és bójákkal előre jelzik a kialakított ellenőrző pontot. Az útjelző táblák jól használhatók és ugyanez mondható el a forgalomirányító lámpákról, az útburkolati jelekről is. Fethiye-től nem sokat vártunk, ezért mintegy tizenöt kilométerrel távolabb, Ölüdenizt vettük célba.