Napi Tippmix Százalékos

Versek Az Elmúlásról — Versek, Idézetek Az Elmúlásról – Életvidám Időskor

elektromos-nyakörv-vélemények
Fri, 04 Nov 2022 15:26:02 +0000

A régmúlt időkön gondolkodom bőszen, Erőlködve látom, jóban is volt részem… Az életemben nem volt sok a... Olvasták: 63 47 Belenéztem a szemébe, köszönt nekem a halál. Nem adom sorsom kezébe, védtelen most nem talál. Pajzsom nem más, a szeretet, mögöttem a végtelen. Fizetség nem lehet más, csupán csak az életem. Megharcoltam a halállal tudva, hogy nem... Olvasták: 67

Versek, idézetek az elmúlásról – Életvidám időskor

A vers így nem is sorolható a komor gyászversek közé; nem sirató, nem rekviem vagy temetkezési emlékbeszéd. Hanem mi? Úgy mondanám: földi maradványaink költői katalogizálása köré szőtt óda az ifjúsághoz. Remélem, nem félreérthető ez. Persze, Jékely legmélyebb alkati jegye ez a "maradványos" beszéd – de az indulat legalján mégiscsak az élet csodálatos örömeinek himnuszát halljuk, kissé "haláltáncos" szerelésben. Van ebben a pusztulás-felfogásban valami összekacsintós huncutság, ígéretes fölény, játékos reménység. És ezt nemcsak a föld alatti örökkévalóság képzete indokolja ("örökre elaludnék, a fogaim kicsorbult sora fénylik / időtlen időkig…", "örökre megmereszt a síri hapták"), hanem a szóválasztás egyik-másik érdekessége. Én ennek a csúfulnak nem hiszek például (érzékelem benne a hétköznapi hitetlenkedést). És például örvendek annak, hogy a fogai fénylenek (ha nem reménykedne, fogai sem fénylenének). És figyeljük meg a hajszálfinom, csintalan igék villogását, hitetlenkedő surrogását, vagy a kicsinyítő képzős főnevet, vagy a hapták szót a csúcsponton: "csak úgy ropogtak…", "felfűzi…", "motozgatott…" Vagy: "S ti lábaim, sebes, vad agaracskák…" Micsoda önkéntelen, titkos ellensúly ez az agaracskák ahhoz képest, hogy az ember nincsen már, s fekszik a sírban.

Ember mulandó, koldus vagy király, Emeld föl és hordd magasan fejed! Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál Gondolatát agyadban viseled! – – (Emléksorok) A Reménytelenül annak az embernek az "objektív szomorúságát"* tárja fel, aki a halál gondolatát agyában viseli, akit "gondolatai gazverte kertjében" mindenütt "átölel az elmulás"; s aki átérzi e tudat hősi és fenséges voltát. Vajda verse a fogalom, az első jelentés síkján kimondja, amit Füst Milán egyetlen metafora sugalló második jelentésébe foglal: a gondolatok e gondolatát. A metafora Möbius-szalagja E "gondolatok gondolata" mégis mint gondolat alig-gondolat, csaknem minden eredetiséget nélkülöz, az emberi tudat közkincse, közelebbről, az emberi fejlődés egy meghatározott szakaszára jellemző közhely. Mint gondolat önmagában csekély vagy semmilyen költői energiát nem hordoz, mintegy esztétikailag holt anyag. Önmagában egy közepes vagy közepesnél gyöngébb vers, akár fércmű anyaga is lehetne. Távolról vett (s tán nem mindenki tetszését megnyerő) hasonlattal azt mondhatnám, e gondolat olyan, mint azok a mikroorganizmusok, amelyek csak bizonyos feltételek között válnak elevenekké, virulenssé.

versek az elmúlásról 3

Önmagában véve (mint "magánvaló") maga a kérlelhetetlen egyértelműség. Az elmúló viszonylatában (mint "nekünkvaló") maga a megtestesült ellentmondás. Mert egyrészt "nem embernek való látomás", amit legjobb volna soha meg se pillantanunk; másrészt viszont féltett "jussunk" (hiszen ember voltunk legfőbb jegye), hogy, ha már kikerülni nem tudjuk, legalább "jobban megismerjük", s ha hiába is, ne szűnjünk meg "fürkészni" azt, akivel "a sötétségben oly rég szembenézni " kényszerülünk. Az ember, minden képessége, tett és gondolat, szerelem és művészet segítségével az elmúlás gondolata ellen tiltakozik és védekezik; de közben egyik fő büszkesége, "hősiessége" és "fensége" mégis az, hogy még "szereti" is, még jobban el akar merülni annak rejtelmeiben. Ahogy egy másik kicsiny, de nagyszerű magyar vers, Füst Milánénak valamiképpen párja és elődje, Vajda Jánosé mondja – ugyanazon a szón kezdve, amelyiken Füst Milán végzi: Elmulni ily pillangó lét után, Eltünni és nem tudni, hogy hova? Megsemmisülni, mindörökre tán: Nem látni többé a napot soha!

A Reménytelenül az elmúlásról "szól", és minden szava erre vonatkozik, minden egyéb motívumot kiküszöbölve magából: arra az elmúlásra, amely a tudatosan élőt élete egyetlen pillanatában sem hagyja el, mindig és mindenütt "átöleli". Még gondolataiban is. Ott a leginkább. Minél mélyebbre merül gondolataiban, annál inkább. Gondolataink legalján már semmi sincsen, csupán ez a tudat. Füst Milán legkedvesebb idézetei között szokta emlegetni a varázspálcáját eltörő, önmaga varázstalanított belső világába visszavonuló Prospero utolsó szavait, melyek szerint ezután "már minden harmadik gondolata" a halála lesz. Füst Milánnak mint költőnek kezdettől fogva, mintha csak már a varázspálca eltörése után fogott volna a maga varázslatába, minden első gondolata a halál. Pontosabban: az elmúlás. Verseiben alig bukkanni a "halál" szóra, mindig, minden hangsúlyos helyen az "elmúlás" szóval él, itt elemzendő versének is ezzel a kulcsszavával, e szinte mozdíthatatlan zárókövével. De előbb utaljunk egy másik versére: fejet hajt aztán elmegy (…) A Cantus firmus e nagyszabásúan egyszerű indítása valóban az egész Füst Milán-i költészet cantus firmusa, alapdallama, az a vezérszólam, amelyhez minden más motívum (az "élet") a zenei ellenpont viszonyába kerül.

Mindez annál váratlanabb s annál inkább tudatos (vagy ösztönös – a költészetben ez szinte egyre megy) diszharmónia-törekvést mutat, mivel a negyedik sor spürest igéjének a természetes nyelvben szokottabb alakja egyszótagos (spürst), így minden nehézség nélkül lehetett volna a 2 szótagos sorra ugyancsak 2 szótagossal válaszolni; sőt ez lett volna a kézenfekvő megoldás; mi több, ezzel feloldódna a rím diszharmóniája is. Mert a rím (a második és negyedik soré) így olyan (dilettáns költő versében "rossz" rímnek tartanánk), mintha Tóth Árpád közismert szép fordításában a bércet szóra, a kínálkozó és gazdag asszonáncot képező érzed helyett az igealak lazább és ritkábban használt érezed alakjában térne vissza (amit nem mert vagy nem is akart megkockáztatni): halk lomb, alig ér(e)zed, Nem figyelt fel továbbá Kosztolányi a sor végi ("külső") rímek mellett a belső rímek sorára (nyolc sorban három ilyen található! ) Az utolsó sor nemcsak az ötödik sorra üt vissza a sor végi auch rímmel, hanem az utolsó rímszócska előtt visszazengeti a második és negyedik sor rímpárát a sor kezdetében: Holott ez a rejtett (de azért könnyen feltárható) rím olyan fontos lehetett a költő számára, hogy talán ennek is köszönhető a Spürest du már említett rendhagyó használata.

Halál, elmúlás versek

Kevésbé önkényesnek látszik a meghatározás, ha a külső alaktól eggyel beljebb hatolva, a szonett két felének jellemző cezúráját, metszetét is felismerjük a szerkezetben. Az első rész (a két terzina) mintegy a hely és a helyzet leírása, amely a második rész hét sorában megelevenedik, és a lelki cselekmény terévé lesz. A síkok már említett kettősségét újra, más oldalról emeli ki a két rész ellentétessége: az első rész a költő gondolatainak kertje, amelybe (vagyis: önmagába) a második rész első sorával lép be a költő. A váltás a "mivel mulassak itt? " kérdéssel kezdődik. Ezt támasztja alá az első rész ott ('a kertben') helyhatározójának a másodikban itt (ugyancsak: 'a kertben') alakra való változása, amely élesen kifejezi a kettős viszonyt a birtokos és birtoka ('a költő kertje' és 'a kert költője') között. "Ugy pislog ott…", olvassuk a 6. sorban; s már a 7-ben: "Mivel mulassak itt? " S ez az ott és ez az itt ugyanazt a sosem-tudni-hol-lehet helyet határozza meg. A szonettre emlékeztet az utolsó sor csattanó és összefoglalásszerű lezárása is, amit még hangsúlyosabbá tesz, hogy ez a vers legrövidebb sora: egyetlen két verslábas szó alkotja, amely, mint már láttuk, a vers kulcsszava.

  1. Versek az elmúlásról film
  2. Halál, elmúlás versek
  3. Android médialejátszó ar.drone
  4. Teljes napfogyatkozás Magyarországon - Forgács József - Régikönyvek webáruház
  5. Versek az elmúlásról 2
  6. Tóth Árpád: ŐSZI SZÁNTÁS | Verstár - ötven költő összes verse | Kézikönyvtár

Irodalmának szövete nem a koraérettség, valamely született betegség vagy a korszakból adódó fenyegetés következtében zendül oly baljósan, sötét orgonabongással (ezt mondhatnánk például Dsida Jenő, József Attila vagy Radnóti Miklós esetében), hanem alkatának "sáraranyszerű", eleve balladásra hangolt melankóliái miatt. Jékely bármiről szólal, bármihez ér, halálról vagy azzal rokon álmokról ejt szót, és még fényfüstös hangulatait is az elmúlás ürmös fűszereivel gazdagítja. Együttlétet is a válás rangján él át, gyönyöre rendre megtelik szorongással, rohanása hamar süppedésre vált, és ha az égboltra pillant, akkor is a föld alatti sárgaföldek keménysége vagy a sötét hantok selyme jut eszébe. Erdélyi születésű lévén, verseinek szóhasználata, helyi színeinek zsongító archaizmusa, mitikusan ismeretlennek rémlő természetrajza, mondatszerkezeteinek szokatlan roppanásokkal haladó régiessége, modern reneszánsz hangütése – mind-mind különös varázst árasztanak, s ma már egy talányos jégkorszak legnagyobbjának mutatják.

versek az elmúlásról tv versek az elmúlásról 10