Könyv Család és szülők Életmód, egészség Életrajzok, visszaemlékezések Ezotéria Gasztronómia Gyermek és ifjúsági Hangoskönyv Hobbi, szabadidő Irodalom Képregény Kert, ház, otthon Lexikon, enciklopédia Művészet, építészet Napjaink, bulvár, politika Nyelvkönyv, szótár, idegen nyelvű Pénz, gazdaság, üzleti élet Sport, természetjárás Számítástechnika, internet Tankönyvek, segédkönyvek Társ. tudományok Térkép Történelem Tudomány és Természet Utazás Vallás, mitológia E-könyv Egyéb áru, szolgáltatás E-könyv olvasók és tabletek Idegen nyelvű Diafilm Film Hangzóanyag A Libri egyedi termékei Kártya Képeslap Naptár Antikvár Folyóirat, újság Szívünk rajta Szolfézs, zeneelmélet Zene Komolyzene Könnyűzene Népzene Nyelvtanulás Próza Spirituális zene Szolfézs, zeneelm. vegyes Zene vegyesen Akció Animációs film Bábfilm Családi Diafilm vegyesen Dokumentumfilm Dráma Egészségről-betegségről Életrajzi Erotikus Ezoterika Fantasy film Film vegyesen Gyermekfilm Háborús Hobbi Horror Humor-kabaré Ismeretterjesztő Játékfilm Kaland Kötelező olvasmányok-filmfeld.
Black fogta az első dossziét. A legrégebbi, leghalványabb zöldet, amely Ellie születését dokumentálta. – Ez teljesen érdektelen, ugyebár – mondta. A hangja mély volt, sötét színezetű és telt. Tökéletes hang a tanúk padjára. – Semmi gyanús? – kérdezte Walker. Feltételezhetjük, hogy a férje hozzányúlt, amennyiben ő a gyerek apja, de egyébként nem követett el semmit. – És a többi dosszié? Black fogta a következő dossziét, a repedt bordákról szólót. Megint kivette a röntgenfelvételt, és a magasba tartotta. – A bordáknak fontos szerepe van – kezdte. – Kemény, csontos, védelmező kosarat alkotnak, hogy megvédjék a sérülékeny belső szerveket. De ez a kosár nem merev. Ez ostobaság lenne, márpedig az evolúció folyamata nem ostoba. A bordakosár nagyon kifinomult szerkezet. Ha merev lenne, komolyabb ütésre azonnal eltörnének a csontok. De egy komplex, ínszalagokból álló felfüggesztőrendszernek köszönhetően eltorzul a kosár formája, hogy kivédje az ütés erejét. Megint felemelte a röntgenfelvételt, és rámutatott.
– Széthúzták a függönyt a hálószobában – jelentette a második férfi. – Felkelt. Hét óra négy perc, függöny szét. – Hallgassátok… – mondta az első férfi. Meghallották, hogy bekapcsol a kút szivattyúja, nagyon halkan idáig szűrődött a zúgása az egymérföldes távolságból is. Halk, mechanikus kattanás, aztán monoton búgás. – Zuhanyozik – mondta a férfi. A fiút felírta. Hét óra hat perc a célszemély zuhanyozik. A férfiak kicsit pihentették a szemüket. Amíg zuhanyozik a lány, addig úgyse történik semmi. Leeresztették a teleszkópokat, és hunyorogtak a rézvörös napfényben. A szivattyú hat perc után kikapcsolt. A csönd utána szinte hangosabbnak hatott, mint előtte a halk zúgás. A fiú felírta: hét óra tizenkét perc kijött a zuhany alól. A férfiak megint a teleszkóphoz hajoltak. – Gondolom, most öltözködik – jegyezte meg az első. A fiú vigyorgott. – Azt nem látod? A másik férfi öt-hat méterrel odébb állt. ő jobban rálátott a ház hátsó frontjára, ahol a hálószoba ablaka volt. – Undorító vagy, tudod?
– Nem testőrt akarok – mondta végül Carmen. – Persze, ez nevetséges lenne. – Akkor mi lenne a dolgom? A nő a középső sávba húzódott, és az eddiginél is gyorsabb sebességre váltott. Reacher az arcát figyelte. Teljesen kifejezéstelen volt. – Akkor mi lenne a dolgom? – ismételte meg a kérdést. A nő habozott. – Nem tudom kimondani. – Mit? Carmen kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Nagyot nyelt, és nem mondott semmit. A fejében cikáztak a gondolatok: Rodeósok, csavargók, egy volt katonai rendőr. Clay Allison sírja, a sírfelirat, a nekrológ az újságban. Aztán megértette. – Maga megőrült – mondta. – Igen? – A nő arcán megint feltűntek a negyeddolláros nagyságú vörös foltok, az arccsontja felett. – Teljesen megőrült – mondta Reacher. – Ezt felejtse el. – Nem tehetem. – Azt akarom, hogy meghaljon – mondta Carmen. – A legkomolyabban. Ez az egyetlen kiutam. És különben is, megérdemli. – Mondja, hogy csak viccel. – Nem viccelek – rázta a fejét Carmen. – Meg akarom öletni. Reacher megrázta a fejét, és kibámult az ablakon.
– Mami, olyan meleg van – mondta Ellie. – Nem iszunk kólás fagyit a kávézóban? Reacher látta, ahogy Carmen elmosolyodik és bólintani akar, aztán a retiküljére pillant, és eszébe jut az egyetlen dollár a pénztárcájában. – Olyan meleg van! Igyunk egyet, mielőtt hazamegyünk! Carmen arca elkomorodott, aztán még jobban, amikor Ellie kimondta, hogy "hazamegyünk". Reacher gyorsan megtörte a csendet. – Remek ötlet – mondta. – Majd én meghívlak benneteket, jó lesz? Carmen ránézett. Látszott, hogy nem örült, hogy rászorul, de nem volt más választása. Indított, áthajtottak a kereszteződésen, és megálltak a kávézó előtt. Megkerülték, és leparkoltak az árnyékban, szorosan az északi fal mellé húzódva, az egyetlen másik várakozó autó mellett. Egy acélkék Crown Victoria, új és csillogó. Talán valami kormányhivatal autója, vagy lehet, hogy bérelt, gondolta Reacher. Odabent jó hűvös volt, egy hatalmas, régimódi légkondicionáló működött, föntről, a mennyezetről áradt a hideg levegő. A helyiség üres volt, csak egy asztalnál ültek vendégek, valószínűleg a Crown Victoria utasai.
– Maga a hozzátartozója? – A barátja vagyok. – De nem ügyvéd, ugye? – Nem. – Akkor szombaton – mondta a nő. – Szombaton van látogatás, kettőtől négyig. Az majdnem egy hét, gondolta Reacher. – Felírná nekem egy cédulára? – kérdezte, hogy valahogy megpróbáljon beljebb jutni. – Esetleg adna egy listát arról, hogy mit szabad behozni neki? A nő vállat vont, megfordult és bement. Reacher követte a jéghidegre légkondicionált előcsarnokba. A nőnek volt egy magas íróasztala, amely akadályként állta el a beljebb vezető utat. Mögötte az egész falat rekeszek borították. Az egyikben meglátta Carmen gyíkbőr övét. Mellette kis cipzáras zacskó, benne a hamis gyűrűvel. Jobb oldalon egy rácsos ajtó nyílt a helyiségből, mögötte csempézett folyosó indult. – Hogy van? – kérdezte Reacher. A nő megint megvonta a vállát. – Nem boldog. – Miért? – Például a motozás miatt. De a szabályok azok szabályok. Mit gondol, én élvezem? Egy halom stencilezett papírból elvett egyet, és odacsúsztatta az íróasztalon. – Szombaton, kettőtől négyig.
A nyereg félrecsúszott. Felegyenesedett, és megigazította a nyerget. Aztán lehajolt, és megint a lelógó szíjak után nyújtózkodott. A ló odébb lépett, amitől Reacher végképp nem érte el. – A francba – morogta megint. Közelebb lépett, a falnak szorítva a lovat. Az nem örült neki, és Reachernek dőlt. Reacher százhúsz kiló volt, a ló fél tonna. Reacher hátratántorodott. A nyereg újból félrecsúszott. A ló végre megállt. Reacher kiegyenesítette a nyerget, és jobb kezével tartotta, míg a ballal a szíjak után tapogatózott. – Nem így kell – szólalt meg egy vékony hangocska a feje fölött. Reacher megpördült, és felnézett. Ellie az egyik szénabála-halom tetején hasalt, majdnem a mennyezet magasságában, állát a kezébe támasztva, és onnan figyelte. – Előbb a takarót kell – mondta. – Milyen takarót? – A nyeregtakarót – mondta Ellie. A ló megint megmozdult, jól meglökve Reachert. Reacher visszalökte. A ló hátrafordult, és ránézett, Hatalmas, sötét szemei voltak, és hosszú szempillái. Reacher farkasszemet nézett vele.
Sima mozdulat volt, de az erejének felét se adta bele. Semmi szükség rá, hogy a fickó kómába kerüljön, négy zsírfolt miatt. Kicsit arrébb lépett, hogy legyen hely, ahová eshet, és közben beleütközött a jobb oldalán ülő nőbe. – Elnézést, hölgyem – szólt oda. A nő tétován bólintott. Csak az italára figyelt, észe sem vette, mi folyik körülötte. A nagydarab fickó nagyot puffanva földre zuhant, Reacher pedig a cipője orrával félig a hátára fordította. Aztán az álla alá nyúlva kicsit feljebb emelte a fejét, hogy kiegyenesítse a légcsövét. Így nem fullad meg, amíg eszméletlen, az elsősegélynél is ezt csinálják. Aztán szépen fizetett az italért, és visszasétált a motelbe. Eszébe se jutott többet a fickó, egészen addig, míg másnap reggel meg nem látta a fürdőszobatükörben, egyenruhában. Akkor viszont Reacher nagyon is villámgyorsan elkezdett gondolkozni. Az első másodperc azzal telt el, hogy a tükrök és visszaverődések szögeit kalkulálgatta. Ha én látom őt, vajon ő is lát engem? A válasz igen volt.
– Kemény helyzet. – Hihetetlen, hogy miken mennek keresztül ezek az emberek. Ez a család például, akikről meséltem. A legidősebb fiukat megölték a határőrök. – Komolyan? A nő bólintott. – Tizenkét évvel ezelőtt történt. Illegális bevándorlók voltak. Kifizették valakinek minden megtakarított pénzüket, hogy átcsempéssze őket az Államokba, az meg otthagyta őket a sivatag közepén. Nem volt ennivalójuk, nem volt vizük, nappal rejtőzködtek, éjszaka meg gyalogoltak észak felé. Aztán egy határőr éjszaka üldözőbe vette őket, rájuk lőtt, és megölte a legidősebb fiukat. Eltemették, és továbbmentek. – Tettek feljelentést? – Viccel? Illegális bevándorló létükre nem tehettek semmit. Gyakran megesett ilyesmi, sokan mesélnek ilyen történeteket. Azóta letelepedtek, és amnesztiát kaptak az illegális bevándorlás ügyében. Mi próbáljuk rávenni őket, hogy bízzanak a törvényben, aztán megint valami ilyen történik velük. Szörnyen érzem magam. – Nem a maga hibája. – De az én hibám. Okosabb is lehettem volna. Folyton azt mondogattam nekik, hogy bízzanak bennünk… A nő elhallgatott, és próbálta kicsit összeszedni magát.